Franc (isco) ba velem!

A Yosemite Nemzeti Park egyszerűen csodálatos volt. Amikor odaértem, pont akkor nyitották meg a Gleccser-pontot, ahonnan az egész völgy belátható, és állítólag a vízesés is ilyenkor a legaktívabb, mert most olvad a hó. Ez persze azt jelentette, hogy rövidnadrágban voltam, miközben hó vett körül, de nem volt gond, mert egyébként leglább húsz fok lehetett. A legjobban mégis az tetszett, amikor a völgy aljában sétáltam kora reggel. A hűvös levegő, ami az éjszakáról megmaradt, pirosra pofozta a bőröm, és a ferde napsugarak a fenyők szoknyája alá kukucskált. Az emberek pedig nem nagyon jöttek elő az ódúikból, mert még téli álmot aludtak. Két dolog hiányzott csak a tökéletességhez. Az egyik, hogy nem láttam az óriás sequoia fákat, mert csak autóval lehetett volna őket megközelíteni, ami nem volt, mivel busszal mentem. A másik, hogy láttam ugyan prérifarkast és szarvast, de csak a buszból, és nem tudtam lefényképezni.

Ma felhívtak telefonon a Golden State Warriors-tól, hogy jól éreztem-e magam a meccsen.

Ha átmegy előtted az úton egy Elvis Presley, az szerencsét hoz? A munkatársam szerint ez csak annyit jelent, hogy San Francisco-ban vagy...

Annak ellenére, hogy folyton azt hallani, mennyi súlyfelesleggel rendelkeznek az amerikaiak, San Francisco-ban a s*ggemre nem lehet nadrágot találni. Nagyon örültem, amikor végre a kezembe akadt kettő, annak ellenére, hogy nem lehetett megmondani, vajon használtak-e, vagy újak. Az egyikről sejtettem, hogy használt, mert voltak rajta olyan jelek. (De nem voltam biztos benne, mert lehettek szándékos anyagrongálás eredményei is, tudod, hogy trendibb legyen.) A másikról viszont bebizonyosodott, hogy szolgált már előttem, és feltehetőleg egy nem angyali gazdát. Felöltöttem a nadrágot, és az apró oldalzsebében a kezembe akadt egy tasak, amiben feltehetőleg illegális tartalom volt. Persze, nem vagyok szagember, az is lehet, hogy csak molyirtó, de az "illata" feltűnően hasonlított arra a kellemetlen szagra, amit az utcán éreztem, kellemetlen emberek közelében.

Akváriumot fotózni nagyon hálátlan feladat. Előtted egy közeg, ami torzít, csillog, homályosít. És a lények is mozognak benne, természetüknél fogva. Ráadásul, a fő attrakciót, az óriáspolipot nem is láttuk, bár azzal fogadtak minket, hogy ma igen aktív, később már azt hallottam, hogy csak éjszaka van matematikai esély meglátni. Azért így is voltak ámulatos látnivalók.

Itt a cégnél szokás, hogy mindenki mindenkitől megkérdezni, hogy "hogy vagy?", úgy, mint ahogy otthon szokták, hogy csak udvariasságból, nem érdekel senkit a válasz. De azért szokott jönni egy "kösz" vagy "rendben, köszi", vagy "köszi, és te?" Ma reggel (most) odamentem az egyik kollégához, és jókedvűen odavágtam:
- Hogy vagy?
A "rendben, köszi" csak a második válasz volt, első válaszként egy tekintetet kaptam, ami körülbelül ezt sugallta:
- Mi a f*sz van veled? De most komolyan?
Én meg próbáltam röhögés nélkül folytatni a beszélgetést.
 

A szálláshelyen és a hotelekben azt nem bírom, hogy egyszer csak hazaérek, és kitakarított valaki. Újrahúzzák az ágyam, pakolnak a cuccaim között, zavar. Kicsit olyan, mintha belepiszkáltak volna a függetlenségembe.

Találtam az asztal alatt egy negyeddollárost. Felvettem, hátha szerencsét hoz. A megállóban megszólított egy srác, hogy szégyelli, de $1.75 van nála, és $2 a busz, nincs-e nálam véletlen negyed dollár... Hát odaadtam.

A Japanese Tea Garden egy hangulatosan kis összerendezett kert a Golden Gate Parkban. Ha egymagad mennél, talán jobb dologra is költhetnéd azt a hét dollárt, amit belépődíjként szednek, de ha olyan helyet keresel, ahol a kedvesedet fotózhatod, akkor kiváló. Persze, volt, akit önmagában a kert annyira lenyűgözött, hogy alaposan végigkamerázta a teljes udvart, mintha egy másolat elkészítésére készülne. Romantikus vacsorára is alkalmas a hely, a közepén egy étterem működik. Sajnos jól látható, hogy ahová az ember beteszi a lábát, ott pusztulás indul útnak: a kertben mindenhol, ahol patak folyt, apró pénzérmék csillogtak vissza a meder aljáról.

Sausalito egy kis város egy kompnyi távolságra San Francisco-tól, észak fele. San Francisco-val ellentétben jó meleg volt, mikor ott voltam, és nem csak a város maga nagyon szép, hanem a panoráma is, hiszen jól látható volt az öböl túlpartja, majd mellette a Bay Bridge (Öböl-híd) és San Francisco. Festői hely abból a szempontból is, hogy sok festő él és alkot itt, és üzemeltetnek több kis galériát. Egyikőjükkel sikerült személyesen találkoznom, Rachel Kelly-vel a 333 Studio-ból.

Annak ellenére, hogy milyen drága tud lenni egy reggeli, egy vacsora, vagy csak 2L kóla a boltban (kb. háromszorosa az otthoni árnak), meglepő, hogy más dolgokban milyen nagyvonalúak. Vizet sosem merek kérni, mert otthon ha kérek, az általában minimum 300 forint. És az adagokkal sem spórolnak. Ma pedig odajött hozzám egy másik vendég, és mondta, hogy ingyen odaadna nekem egy egeret, egy pólót, és egy laptop táskát, mert igazából nincs rá szüksége. Hát, nekem sem, sőt, mama azt tanította, hogy ne fogadjak el idegenektől semmit, úgyhogy nem tettem.

kép-forrás: több humoroldal

Néha azon kapom magam, hogy már öntudatlanul fura dolgokat csinálok, pl. odahúzok magamhoz egy szélet, hogy rárakjam a fejem, vagy letérdelek a földre, hogy ha nincs éppen szabad szék. De most egy kicsit jobban érzem magam ilyen szempontból, hogy az egyik főnököm most térdelt le öltönyben a földre, hogy egyeztessen a munkatársammal... heh... :-)

Ez utóbbi elég érdekes volt. Nem mondhatni, hogy zenélt. Nem is vonó volt a kezében. Csak valami kézzel összetákolt mimikri, amivel nyekeregni tudott. Mégis, rettenetesen megnevettetett.

"Hú, haver! Tegnap nagyon szétcsaptuk magunkat..."

Munkatársammal együtt meghívást kaptunk a cégnél egy laza kis péntek délutáni éttermezésre. Kiderült, hogy az egyik nő libanoni, és nemsokára összeházasodik egy férfivel, akit Edinburghban ismert meg. Majd megkérdezte, hogy mi házasok vagyunk-e. Ő úgy értette, hogy külön-külön, mindenki más máshogy, már csak a poén kedvéért is.

Idekint is van ...

... a buszon egy őrült, aki hangosan beszél magában.
... aki üvölt a sofőrrel, hogy miért nem nyitja ki az ajtót, mikor csak meg kellene nyomnia az érintkezőt.
... aki leüvölti a vezető fejét, mert betartja a biztonsági előírásokat, és nem engedi fel a teli buszra.
... aki a sofőrt hibáztatja, hogy el fog késni a munkából, és nem magát, hogy miért nem indult el időben.
... aki fennragad a buszon, mert nem engedik az ajtóhoz.
... tíz olyan ember, aki türelmetlenül vár a gyalogos-átkelőhely előtt, miközben egyikük sem nyomta meg az átkelést jelző gombot.
... annyira halkan beszélő munkatárs, hogy csak tíz perc után veszed észre, hogy neked magyaráz.
... hogy utálsz bemenni dolgozni.

A cég a fejlesztési elveiből kettőt emelt ki:

- DRY = Don't Repeat Yourself (= ne ismételd magad)
- KISS = Keep It Simple and Stupid (= egyszerű és buta) (ezt az elvet korábbról is ismerem, a lényege, hogy a program minél egyszerűbb legyen, és "ne tudjon többet a kelleténél", vagyis pontosan azt valósítsa meg, amire szükség van, és ne sok más felesleges dolgot)

Elmondhatjuk tehát, hogy a cég a DRY KISS elvet alkalmazza. (= száraz csók)

Azt mondják, hogy az internet közel hozza az embereket. Valahogy ez mégsem működik, mert amikor munka után pihensz, én csak akkor kezdek dolgozni, amikor én pihenek munka után, akkor alszol. Olyan, mintha nem is a távolság állna már közénk, hanem az idő. Pedig ez csak illúzió, itt nálunk pont ugyanannyi az idő, mint nálad, nem utazunk az időben sem előre, sem hátra, csak máskor van sötét, és máskor van világos. Nem a távolság és nem az idő áll közénk, hanem fordulási szög.

San Francisco-ban rossz az idő. Hiába a kedvező déli elhelyezkedés, a nyugati szél behozza az óceánról a nedves, hideg levegőt. Szombaton szemerkélt az eső, ennek ellenére nekivágtunk a Golden Gate Parknak, viszont mikor már a parthoz értünk, jópár óra múlva, megállás nélkül szakadt. Ahogy elnéztünk a partról a világ pereméig, nem sokat láttunk, az esőfelhők jó nagy darabot levágtak a horizontból. Vasárnapra már eloszlottak a felhők, ezért újra kimentünk az óceánhoz. Az égbolt tiszta volt, a nap sütött, de a szél pillanatok alatt áthűtött bennünket. Mindeközben Fremontban állítólag tizenakárhány fokos meleg uralkodott, mivel állítólag az öböl zárt nyugalma sokkal melegebb időt kínál.

Meg kell mondanom, annak ellenére, hogy szombaton volt rosszabb idő, az óceánpart akkor volt hangulatosabb. Vasárnap tele volt hosszú lábú főemlősökkel, a kutyáikkal, a hab a tornán pedig egy elhízott tai-chi-zó volt. Ezzel szemben szombaton csak egy-két esernyős turista lézengett, és mindenhol madarak játszották, hogy ahonnan visszahúzódott a víz, oda mentek kincset keresgélni, majd mikor jött a következő hullám, tipegve elmenekültek előle. Persze akadt egy-két elvetemült, fanatikus szörfölő is, akiknek semmilyen hideg víz nem akadály. A partot elválasztó betondarabokra festett graffityk pedig azt jelezték a vadvilági lényeknek, hogy eddig, és ne tovább, mert innentől egy kegyetlen faj uralkodik, ami nem tűri meg a betolakodókat.

Egy nagyhangú, afroamerikai nő vezette a buszt. Olyan hangon, mint amit a filmekben szoktam hallani, elkiáltotta magát:
- Gyerünk! Gyerünk! [Come on!] Rengeteg hely van középen. Mindenki ugyanoda tart: munkába. Viselkedjük úgy, mint egy nagy-nagy család [big-o-family]! Ez az! Ez az!

Ekkor éreztem először, hogy megérkeztem.
 

Annyi új arc, annyi új név... néha azt is nehéz megjegyezni, hogy ki milyen nemzetiségű. Pedig fontos. Jó dolog megszokni, hogy ki melyik szavakat ejti furcsán, ki melyik betűket képzi máshogy. Jó dolog megszokni, hogy hallás után érthessük őket. Itt mindenki angolul akar beszélni, de senki sem tud. Néha nem is kell. Amikor üzleti követelményekről van szó, sokszor nem értem. Ezzel szemben a programsorok minden nyelven programsorok. Programnyelven kellene beszélni, nem angolul. A betűszavakkal a programnyelvben is gond van. Ugyanazt a betűszót használjuk magyarul és angolul, mégis máshogy ejtjük. Nehezebb, mintha egy új szót kellene használni, mert akkor az új alakhoz társulna az új kiejtés. Egy-egy értelmű asszociáció. A betűszavaknál egy alakhoz több kiejtés kötődik. Az ember mindig azt rántja elő, amit már megszokott. Vagyis a rosszat. Mi magyarok ráadásul szeretünk kiejthető szavakat képezni. Pl.: DAO, SOA. Szeretjük egy szóként kiejteni: daó, soa. Amerikában minden betűt külön mondanak: Dé-á-ó, ess-ó-á [ejtsd: dí-éj-ó, essz-ó-éj]. Különbözőképp ejtjük a gyakori szavakat is. És egyikünk sem jól. Akik egy nemzettől származnak, általában ugyanazokat a hibákat követik el. De néha nem, hogy nehezebb legyen megjegyezni. Néha azt is nehéz megjegyezni, ki milyen nemzetiségű. A Jay egy amerikai név. Jay indiai. De már amerikai állampolgár. A kollégája "csak" zöld kártyás. Az ugyanaz, szavazati jog nélkül, azt mondja. Mások munkavállalói vízummal rendelkeznek, mi csak az ESTA-n regisztráltunk. ESTA - Vízum - Zöld kártya - Állampolgárság... fokozatok... mintha az embereket is futószalagon vezetnék át egy gyártási folyamaton. A vendég a nyersanyag, és ha minőségi áru, amerikai állampolgár lesz belőle. Rengeteg új arc, nehéz megjegyezni őket. Leülünk egy étteremben, körülöttünk ismeretlen arcok. Nem tudjuk, hogy most látjuk őket először, már láthattuk őket az irodában, vagy már be is mutatkoztunk nekik. Eszünkbe jut az első alkalom, mikor az amerikaiakkal találkoztunk, Magyarországon. Beléptek az ajtón, és bemutatkoztak az első szembejövő embernek.
- Helló - mondta, és nyújtotta a kezét.
- Helló - válaszolta a magyar, és kezet ráztak.
- A San Francisco-i irodából jöttem. Benned kit tisztelhetek?
- A pincért.
Nevettünk. Három technikai vezető amerikából, köztük két indiai, és Jay, aki szintén. San Francisco-ban találkoztunk David-del. Ő britt. A lakótársunk német. Néha azt is nehéz megjegyezni, ki milyen nemzetiségű. Itt nem néznek furcsán, mert mások vagyunk. Itt az a furcsa, ha valaki ugyanolyan. Nem megtűrnek, befogadnak.