Franc (isco) ba velem!

A második nap hívta fel a figyelmemet a munkatársam az irodában, hogy nincs felettünk mennyezet. Valóban, az ember, ha mindenfélével el van foglalva, csak horizontálisan néz körbe. Felettünk minden látszott, aminek nem kellene: fűtéscsövek, légelvezetők, stb. Minden egységesen sötétszürkére mázolva, hogy azért egy kis optikai csalással eltereljék a figyelmet.

Ceiling - erről mindig eszembe jut a Bridget Jones naplójában is elhangzott idézet:

"There once was a young woman from Ealing,
Who had a peculiar feeling.
She lay on her back,
And opened her crack,
And pissed all over the ceiling."

Kellett egy kis idő, mire (közel állva) rájöttünk, hogy ez a szobor egy pitypang. Még több idő kellett, mire észrevettük a meztelen fenekű hajléktalant a szobron állni. Hogy pénzért csinálja-e, vagy csak egy kis gyengédségre vágyik, nem fogjuk megtudni.

A replülés felejthetetlen élmény. Ahogy kinézel az ablakon, látod az aprócskára töpörödött városokat, a végtelen óceán aquatikus mezejét, vagy borús napon a jégbefagyott tengerhez hasonlónak látszó felhőáradatot. Csupa olyan esszenciális monomentum, amiben nem volt részem. Ugyanis, a repülőgép, amivel utaztunk, soronként nyolc székkel rendelkezett, és ablakhoz közeli helyre már nem volt jegy. Így maradt az az érzés, mintha egy zsúfolt buszon ülnék, bár az igazat megvallva, annyira nem zötykölődtünk, még leszálláskor sem.

Olyan volt, mintha menekültünk volna az éjszaka elől. Ha nem is konkrétan nyugatnak tartottunk, hanem Grönland felé "kerültünk" (azért az idézőjel, mert a Föld formája miatt lehet, hogy nem is volt igazán kerülő), de a sebességünk adott volt ahhoz, hogy mindig a világos zónában mozogjunk.

Münchenben kellett átszállni. Máskor ilyen hosszú volt a repülőút, amit összesen meg kellett tennem, most ez csak a bemelegítő kör volt.

Sokan mondták, hogy az időeltolódás gondot okozott nekik, felborította a bioritmusukat. Én ezt a 12 órás szakaszt (Münchentől San Fransiscoig) inkább úgy éltem meg, mintha lett volna egy 36 órás nap. Kicsit hosszabb nappallal, de ugyanolyan éjszakával lezárva.

Vásároltam egy "Cabin-sized" bőröndöt, ami nem volt olyan egyszerű, mint elsőre hittem, ugyanis az 55x40x20-as méretből a 20-as elég ritka méret. Amin még jobban meglepődtem, hogy az eladó beletette egy szatyorba. Korábban azt hittem, hogy a bőrönd arra valód, hogy hordjunk benne, és nem arra, hogy hordjuk valamiben.

A cég, akikkel konzultálni fogok, Kaliforniában két telephellyel rendelkezik. Az egyik San Francisco-ban található, a másik Fremontban. Elképzeléseim szerint ez olyan lehetett volna, mint nálunk mondjuk Rákospalota: eredetileg külön település volt, de ahogy a hatalmas város terjeszkedett, összenőttek. Egy valamit már a térképről is könnyű leolvasni: Amerikában teljesen mások a méretarányok. San Francisco Oakland-en és Hayward-on keresztül kapcsolódott össze Fremont-tal, egyik sem egy kis falu, így összességében a távolság a két központ között 60 km. Ez olyan, mintha a Moszkva tértől (Széll Kálmán tér, jajj de mocskos a szám) Hatvanig tartana Budapest, és még onnan is tovább. Ugyan San Francisco az öböl másik partján van, a többi várost - kis túlzással élve - még csak egy sétáló utca sem választja el egymástól.

Továbbá néztem, hogyan lehet eljutni Los Angeles-be. Gondoltam, ha már egy államban vannak, nem lehet túl nagy a távolság. Mint kiderült, 600 km, úgy hogy a hosszúkás államnak nem is két szélén helyzkednek el, vagyis Kalifornia össz mérete minimum mégegyszer ennyi. Egy honlap összeírta, milyen közlekedési eszközökkel lehet eljutni a másik városban. Kocsival autópályán 5-6 óra, de nincs jogosítványom, és nem is szeretnék, szóval ez kiesett. Repülő 1,5 óra, de a szokásos repülőtéri macerákkal összesen az 5 óra ugyanúgy megvan. A vonat 7,5-8 óra alatt teszi meg ezt a távolságot.