A replülés felejthetetlen élmény. Ahogy kinézel az ablakon, látod az aprócskára töpörödött városokat, a végtelen óceán aquatikus mezejét, vagy borús napon a jégbefagyott tengerhez hasonlónak látszó felhőáradatot. Csupa olyan esszenciális monomentum, amiben nem volt részem. Ugyanis, a repülőgép, amivel utaztunk, soronként nyolc székkel rendelkezett, és ablakhoz közeli helyre már nem volt jegy. Így maradt az az érzés, mintha egy zsúfolt buszon ülnék, bár az igazat megvallva, annyira nem zötykölődtünk, még leszálláskor sem.
Olyan volt, mintha menekültünk volna az éjszaka elől. Ha nem is konkrétan nyugatnak tartottunk, hanem Grönland felé "kerültünk" (azért az idézőjel, mert a Föld formája miatt lehet, hogy nem is volt igazán kerülő), de a sebességünk adott volt ahhoz, hogy mindig a világos zónában mozogjunk.
Münchenben kellett átszállni. Máskor ilyen hosszú volt a repülőút, amit összesen meg kellett tennem, most ez csak a bemelegítő kör volt.
Sokan mondták, hogy az időeltolódás gondot okozott nekik, felborította a bioritmusukat. Én ezt a 12 órás szakaszt (Münchentől San Fransiscoig) inkább úgy éltem meg, mintha lett volna egy 36 órás nap. Kicsit hosszabb nappallal, de ugyanolyan éjszakával lezárva.
