Mikor elindultam az óceánpart felé, a nap még bőven a horizont felett ácsorgott, de mire a 71-es roncs elügyetlenkedte magát a Sunset Boulevardig, már beleveszett a víztömeg feletti páraködben. Gyanús volt, hogy mindenki visszafelé sétál, mintha vége lenne valami moziműsornak. Azért még futásnak eredtem, de már késő volt, nem volt mit fényképezni. Ha lenne illatképezőgép, állítgattam volna egy darabig a záridőt a homokbuckákon ücsörögve a kedvedért. Így viszont csak visszakullogtam, és a buszmegállóban azon tűnődtem, miért festett valaki parkolóhelyeket elé. Végül megérkezett egy jármű, kinyitotta ajtajait, és egy ismerős széken hagyott ismerős szemétdarab jelezte, hogy a következő busz néha ugyanaz.
