Gondoltam, ha már van miről írnom, és időm is van rá, kihasználom az alkalmat. Van abban a mondásban valami, hogy a spontán bulik a legjobbak. Seattle nem a legszebb hely, ahol valaha voltam, mégis a legjobb kalandok vártak itt rám. Péntek este még arról beszéltem a taxisofőrnek, hogy fogalmam sincs, mit keresek itt, azért jöttem ide, mert könnyen megközelíthető repülőgéppel. Ebből adódott is a helyzet: gőzöm nem volt arról, hogy mit fogok két napig itt csinálni. (Az előző bejegyzésben már azt is megemlítettem, hogy a Hostel helyett Hotel-t olvastam az interneten, így sikerült egy elegáns szálloda helyett diákszállóba szobát foglalnom. Amit nem írtam le, hogy a portás lány haja rövidre van nyírva, a segédje pedig egy rossz arcú, felborotvált hajú, piercing-es, nagyon kedves és segítőkész punk gyerek.) Ennek ellenére este azon kaptam magam, hogy egy kimondottan felnőtteknek szervezett, éjszakai városnézű túrára várakozom.
Minden azzal kezdődött, hogy a diákszálló közös helységének falára ki vannak függesztve az aktuális események, érdekességek. Erről a falról puskáztam le pár dolgot péntek éjszaka, hogy mit kellene megnézni. Köztük volt a Pioneer Square (Első telepes tér), aminek a nevét elraktároztam magamban, gondolván, biztos szép építmények lesznek körülötte; és a Spaceneedle (Űr-tű), amit a neve alapján a "hanyagolandó" kategóriába tettem, annak ellenére, hogy fogalmam sem volt, micsoda. Ezekkel a gondolatokkal feküdtem le, jó későn, de sebaj, gondoltam, alszom mondjuk 10 óráig délelőtt, és minden rendben lesz.
Reggel hétkor kidobott magából az ágy. Mivel hétköznaponta ekkortájt kelek, a belső biomechanikus órám követte a mintát. Bementem a legközelebbi Starbucks-ba, vettem enni- és innivalót. (Vagyis a szokásos: minden, csak nem kávé.) Úgy emlékeztem, valahol a közelben lesz egy bolt, ahol térképet lehet venni. Természetesen a memóriám szokász szerint cserbenhagyott, ezért térkép nélkül indultam útnak, ami természetesen eltévedésbe fulladt.
Elhatároztam, hogy ha egyszer fogalmam sincs, mi hol van, megnézem azt a jellegzetes Seattle-i épületet, ami minden logo-n és film intro-n ott van, és úgy néz ki, mintha egy UFO lenne egy nyalókapálcára felnyársalva. Ahogy sétáltam, nem sokkal később ki is emelkedett a többi épület mögül, így, mivel láttam, már egyértelmű volt, hogy oda fogok találni. Mint kiderült, ezt nevezik Űr-tűnek. Innen indultak el a véletlenségek lavinája. Segítségemre volt egy ajándékboltban vásárolt térkép, ami egy zsebkendő nagyságú textildarabra volt nyomtatva.
Föntről ugyanis láttam, merre van a Union Lake (Egység-tó), és arra vettem az irányt. Útközben megláttam pár járművet, amik félig buszok, félig csónakok voltak. Ebből a leírásból már ki lehet találni, mire használják. Odamentem a pénztárhoz, és kiderült, hogy éppen időben érkeztem a túrához. A kacsa (így hívják a buszokat) elindult, járt egy kört a városban, ahol elmondta a sofőr, hogy Seattle városát egy emelettel megemelték, és a felszín alatt egy komplett kis város van. Egyből a Futurama sorozatbeli Old New York jutott eszembe, de tiszta sor volt, hogy nem ennyire drasztikus a helyzet. A belváros után átnyargaltunk a tóhoz, és kőkeményen belegázoltunk. A szép táj mellett érdekesség volt a rengeteg lakásnak használt csónak, és a (víz felszínén) lebegő lakások, köztünk a legféltettebb kincsük, az, amelyik a Szerelem hullámhosszán c. filmben szerepelt a forgatás helyszínéül. (E tekintetben az angol cím, a "Sleepless In Seattle" kicsit beszédesebb.)
A túra végeztével kipróbáltam a helyi Monorail-t (egy sínű vasút), mert miért ne. Ahol letett, onnan nem messze volt SAM, ami most kivételesen nem egy férfinév, hanem a Seattle Art Museum (Seattle-i Művészetek Múzeuma) rövidítése.
Utána átnyargaltam az akváriumba, ahol sikerült bepótolnom a San Francisco-ban elmaradt óriáspolip-nézegetést.
Utána, hogy jó kilátásban tudjam fotózni a Waterfront-ot, vagyis a város tengeroldali szélét, felszálltam a kompra. A komp egy szigetre vitt át, ahol körülnéztem, a képek már megvoltak a városról, szóval kicsit alibi szaga volt a túrának. Ami viszont lenyűgözött, hogy ahogy távolodtam a várostól, a város látképe mögött felbukkantak a hegyvonulatok. Nagyon messze vannak, a föld görbületének el kellene rejtenie, de annyira magasak, hogy mégis látszanak. Ahogy kimozdultam a magas épületek takarásából, felbukkantak a havas csúcsok, olyan halványan, mintha valaki fehér temperával maszatolt volna egy kicsit egy világoskék papíron.
Mikor a komp visszatért Seattle-be, már nagyon fáradt voltam. Hiába volt a Pioneer tér a közelben, úgy döntöttem, inkább megvacsorázok valami menő étteremben, és visszamegyek a szállásomra. Érthetetlen, hogy a lábaim miért is vittek ezek után mégis a térre. De megérte, mert észrevettem a táblát az éjszakai túráról, és pont időben voltam. Lementünk néhány felszín alatti, viszonylag jó állapotban megmaradt sikátorba, és közben a túravezető érdekes történeteket mesélt, a telepeskről, gyilkosságokról, mészárlásokról és kuplejárokról. Ez utóbbi szót nem ismertem az angolban, de a szövegkörnyezetből valahogy egyértelművé vált. A túra sajnos rövid volt, viszont nagyon hangulatos, így végül betettem a "minden fillért megért" kategóriába. (De csúnyákat mondok: minden penny-t megért.) A túravezető megkérdezte egyenként mindenkitől, honnan való. A túra végén mindenki kapott egy-egy ingyen koktélt. Egy helyes lány, aki előttem állt a sorban, megkérdezte, jól értette-e, hogy magyar vagyok. Kicsit elbeszélgettünk, kiderült, hogy pár évig Magyarországon élt, négy éve jött vissza Amerikába. Mivel nem tudtam, milyen koktélt lehet egyáltalán kapni, beértem egy "Ugyanazt"-tal. Ez jó ürügy volt arra, hogy - miután kézhez kaptam - odamenjek a lányhoz, és folytassam a beszélgetést, azzal, hogy megkérdeztem tőle, hogy mit is iszok. Még beszélgettünk egy darabig, de a barátnőjén látszott, hogy bár hősiesen kivárja, míg befejezzük, valójában cefettül unja magát, ezért elköszöntem, és visszajöttem a szállásra.
Így aztán, nem kevés véletlennel és szerencsével, egy jó nap let a mai.
